Csontkovácsolástól a manuálterápiáig

Csontkovács, oszteopata, kiropraktőr, manuálterapeuta

Hallottad már mindet, de ha őszinték akarunk lenni, valószínűleg a fejedben összemosódott, hogy melyik mit jelent, és mi a különbség a módszerek között. Sokan tévesen szinonimaként használják ezeket a titulusokat, mintha mindegyik ugyanazt jelentené: egy gyors roppantást, ami helyreteszi a fájó derekat.

Pedig a látszat csal! Ebben a cikkben végre rendet teszünk a fejekben, és pontokba szedve megmutatjuk, hogy mik a valódi hasonlóságok és a legfontosabb különbségek a három fő szakma között.

A gyógyító érintés ezer arca

A csontkovácsolás nem egy új találmány, hanem egy olyan generációkon át öröklődő gyógymód, amely mélyen gyökerezik a paraszti egészségkultúrában és a falusi gyógyászatban, jóval a modern orvostudomány megjelenése előtt. A népi gyógyító a szájhagyományra és a tapasztalati úton szerzett tudásra támaszkodott. Sokan tévesen gyűjtőfogalomként használják, de nem azonos a később létrejött szakmákkal és a közhiedelemmel ellentétben angolul nem kiropraktőr, hanem bonesetter.

A módszer lényege, hogy a terapeuta a páciens ízületét egy hirtelen, gyors, rövid mozdulattal (például csavarás, rántás) egy pillanatra túlfeszíti a természetes mozgáshatárain (parafiziológiás tartományban), ami általában ropogó hanggal jár. Ezt a manővert szakszóval ízületi manipulációnak nevezzük, magyarul ez a csontkovács műfogás. A ropogó hang természetesen nem azt jelenti, hogy az ízület "helyre ugrott", hanem az ízületi folyadékban lévő gázbuborékok pukkannak szét.

A csontkovács (népiesen csontrakó, helyretevő) elnevezés eredetileg a manipulációt végző képzetlen népi gyógyítót jelölte, akit a tudományos közeg gyakran kuruzslónak tekintett. A pejoratív hályogkovács (aki gyakran operált szemet, sokszor komoly kárt okozva) szóhoz hasonlóan a "kovács" utótag a szakértelem hiányát tükrözi. A csontkovácsolás tehát nem szakmai megnevezés, hanem egy ősi, világszerte elterjedt technika, amely kezdetleges formában, kultúránként és mesterenként eltérő változatokban volt jelen, ellentétben a kiropraktőr megnevezéssel, amely egy önálló manuálterápiás rendszer, saját diagnosztikai modellel és kezelési módszertannal. Mivel a test működéséről keveset tudtak, gyakran misztikus, természetfeletti magyarázatokat kapcsoltak hozzá, nem volt egységes koncepció. Az elmúlt bő 150 évben szükségessé vált a szórványos, népi fogások anatómiai alapokon történő standardizálása, melynek eredményeként e gyógymódot máig fejlődő szakmákká emelték.

Oszteopátia – a kézzel gyógyítás űttörője

Az oszteopátia (osteopathy) 1874-ben jött létre az Amerikai Egyesült Államokban, alapítója Andrew Taylor Still orvos volt. Tízéves korában fejfájását azzal enyhítette, hogy a nyakát egy feszített lasszókötélre támasztotta, ami később az oszteopátia alapfilozófiájának egyik első megerősítése lett a struktúra és a funkció közötti kapcsolatról. 1870-ben elkezdett a – valószínűleg indián gyógyítóktól ellesett – műfogásokkal gerincet kezelni (ahogy ő fogalmazott: „Isten sugallatára”). Az oszteopátia a latin os (csont) és a görög-latin pathia (betegség) szavakból jött létre.

Still elvetette a korabeli, gyakran hatástalan vagy káros gyógyszeralapú orvoslást, és kidolgozott egy holisztikus megközelítést, amely szerint a test veleszületett képességgel rendelkezik az öngyógyításra (ezt autoregulációnak nevezte), melynek zavartalan működését gyakran megakadályozza egy gerincen található elváltozás, amit oszteopátiás léziónak hívott (ma már inkább a szomatikus diszfunkció kifejezést használják). Ez a parietális (struktúrális) oszteopátia, ami a mozgásszervrendszerre (izmok, csontok, ízületek) fókuszál, a test mechanikai egyensúlytalanságait keresi és kezeli manuális technikákkal.

Az oszteopátia folyamatosan fejlődött, és így kialakult még két fő területe:

• Craniosacralis oszteopátia: Ez a megközelítés a koponya (cranium), a keresztcsont (sacrum) és az azokat összekötő dura mater (kemény agyhártya) rendszerére fókuszál. Alapja az a feltételezés, hogy a gerincvelői folyadék ritmikus pulzálása apró mozgásokat okoz a koponyacsontokban és a keresztcsontban. Dr. William Garner Sutherland fejlesztette ki az 1930-as években.
• Viscerális oszteopátia: Ez a terület a belső szervek (viscera) mozgására és azok környező kötőszöveteivel (fascia) való kapcsolatára koncentrál. A technika a hasi régióban végzett finom, ritmikus érintésekkel és mozdulatokkal segíti a szervek optimális működését és mobilitását. Dr. Barral és kollégái dolgozták ki az 1980-as évektől.

Dr. Andrew Taylor Still: „Find it, fix it and leave it alone!” (Találd meg, kezeld meg majd hagyd magára)

Az oszteopátia tehát az első olyan iskola, amely a kézzel történő diagnózist, kezelést állította a középpontba. Jelenleg az oszteopátiás oktatás két fő ágra oszlik: az orvosi oszteopátiára (DO), amely az USA-ban teljes körű orvosi képzést és MD-vel azonos jogosultságot biztosít, valamint a nem orvosi oszteopátiára (BSc/MSc Oszteopátia). Ez utóbbi Európában és más régiókban domináns, jellemzően 4-5 éves posztgraduális képzés, melynek végzett szakemberei manuálisan kezelnek, de a legtöbb országban nem rendelkeznek orvosi (MD) jogosítvánnyal.

Kiropraktika – túl jól sikerült másolat?

A kiropraktika (chiropractic, régebben chiropraxy) 1895-ben jött létre az Amerikai Egyesült Államokban, alapítója Daniel David Palmer (D.D. Palmer) volt. Palmer, aki korábban spirituális gyógyítóként, magnetizőrként dolgozott, állítása szerint egy Harvey Lillard nevű portás hallását állította helyre azzal, hogy a gerincén talált egy "kitüremkedett" csigolyát és azt a kezével korrigálta. Az elnevezés a görög cheir (kéz) és praxis (gyakorlat, cselekvés) szavak összetételéből ered.

Eredeti elmélete szerint a betegségek 95%-ának oka a gerincen található "szubluxáció" (csigolyák közöztti kisízületek „mini ficama”, „elmozdulása”), amely elzárja a létfontosságú „veleszületett intelligencia” áramlását. A kiropraktika célja kizárólag az volt, hogy gerincmanipulációval (adjustment) „helyreigazítsa” a szubluxációt, így kezelve akár belsőszervi betegségeket is. Objektív módszerrel (pl röntgenfelvétel) nem kimutatható ennek a jelenségnek a létezése és nem azonos a már meglévő orvosi szubluxáció szóval, ami részleges ficamot jelent.

Palmer ügyes üzeltemberként felismerte az akkori orvoshiányt, és bár mindig tagadta, egyértelműen átvette az oszteopátia módszerét (a legenda szerint egy Atkinson nevű halott oszteopát orvos szelleme által). A kiropraktikának két fő filozófiai irányzata van: a „tiszták” (straights), akik kizárólag gerincmanipulációval dolgoznak a „szubluxációk” korrigálására, és a „kevertek” (mixers), akik a manipulációt egyéb módszerekkel, (pl rehabilitációs gyakorlatokkal és lágyrésztechnikákkal) kombinálják. Utóbbi a szélesebb körben elfogadott, amelyhez a legtöbb mai kiropraktőr tartozik.

Daniel David Palmer fiával, B.J. Palmerrel (a kiropraktika későbbi vezetőjével) keserű és nyilvános vita zajlott a szakma irányvonaláról

A kiropraktika az USA-ban, Kanadában egy 4-8 éves egyetemi képzés ahol a kiropraktőrök Doctor of Chiropractic címet szereznek. Bár Európában és Ausztráliában is vannak elismert intézmények, amelyek jellemzően 4-6 éves mesterszakos (MSc) programokat kínálnak de Európa egyes részein pl Magyarországon ez nem minősül orvosi diplomának. A Magyar Kiropraktőrök Egyesülete listát vezet tagjairól, akik akkreditált diplomával rendelkeznek és megfelelnek az egyesület etikai kódexében foglaltaknak.

Manuálterápia – a modern rehabilitáció alapeleme

A manuálterápia (manuális medicina) kézzel végzett technikák segítségével diagnosztizálja és kezeli a mozgásszervrendszer (gerinc és végtagi ízületek) visszafordítható működési zavarait. Nincsen egyetlen alapítója, hanem több kutató munkája által, a 20. század második felében alakult ki és fejlődött tudományos alapon. A szó a latin manus (kéz) és a görög therapeia (gyógyítás, gondozás) szavakból tevődik össze, jelentése így szó szerint kézzel történő gyógyítás.

A legnagyobb hatású szakemberek:

James Cyriax – Ortopédiai diagnosztika alapjai; mélymasszázs.

Freddy Kaltenborn – Biomechanikai (ízületi) alapok; transzlációs kezelés.

Olaf Evjenth – Kaltenborn-koncepció terjesztése; nyújtási technikák.

Geoffrey Maitland – Oszcillációs (ritmusos) mobilizáció; újraértékelés.

Robin McKenzie – Aktív gyakorlatok (MDT); centralizációs elv.

Stanley Paris – Manipulációs technikák fejlesztése; gerincvizsgálat.

Vladimir Janda – Izomegyensúly és diszfunkció elmélete.

Robert Maigne – Gerincoszlop orvosi megközelítése; Maigne-szindróma.

Lawrence Jones – Strain-Counterstrain technika (pozíció terápia).

Jan De Vries – Izomenergia technikák (MET).

Volodimir Barvicsenko – Kelet-európai diagnosztikai iskola alapítója.

Karel Lewit – A manuális terápia tudományos megszervezése Dr. Ormos Gábor – a manuálterápia hazai meghonosítója

Prof. Karel Lewit: „Aki csak a gerincet vizsgálja, a betegek kétharmadát eltéveszti."

A bizonyítékokon alapuló orvoslás (evidence-based medicine) elveit követi, ezért nem vezet vissza minden betegséget egyetlen elméletre (mint az oszteopátia, kiropraktika), hanem a teljes mozgásszervi rendszer biomechanikai és funkcionális okaira fókuszál. Technikáinak spektruma széles (izom-energia technikák, mobilizáció, szükség esetén manipuláció), és a fő cél a fájdalom csillapítása, valamint az ízületek és lágyrészek normális működésének helyreállítása.

Manuálterapeutává gyógytornász vagy orvos válhat egy két éves posztgraduális képzés elvégzésével, melyet Magyarországon az 1993-ban alapított Holisztikus Medicina Alapítvány szervez. Ezen kívül számos manuális kezelés gyógymasszőr végzettséggel is alkalmazható minősített továbbképzések után (pl. triggerpont terápia, Dorn módszer stb), hiszen az ízületek kimozgatása, csonthártya kezelés, kötőszöveti masszázs stb. a gyógymasszőr hatáskörébe tartozik.

A kézzel gyógyítás jövője

A csontkovácsolásból származó oszteopátia és kiropraktika egységes rendszerré fejlesztette a népi műfogásokat, de az évek alatt jelentős fejlődésen ment át e két szemlélet. Később a manuálterápia ezt a rendszert a modern tudományos bizonyítékokkal fésülte össze, melynek eredményeként ma már a három szakterület technikái jelentősen átfedik egymást, egyre inkább összemosódnak a módszerek.

Oktatóként azt látom, hogy a technikák elsajátítása a könnyebb rész; a szakma igazi oroszlánrésze a jelenleg zajló paradigmaváltásnak megfelelő, tudatos döntéshozatal, hogy mit, miért és hogyan alkalmazzunk. Ma már tudjuk, hogy a manuális terápia hatásmechanizmusa nem mechanikai („helyrekerülés”), hanem idegélettani (neurofiziológiai) reakciók összessége.

Szerző: Szűcs Krisztián - manuális szakember oktató