A mozgásszervi fájdalmak egyik leggyakoribb oka ugyanis a mozgásszegény életmód. Ha nem biztosítunk kellő mennyiségű és megfelelő minőségű mozgást a testünk számára, akkor bizony testszerte tápanyag- és oxigénhiányban fognak szenvedni a szerveink, szöveteink, sejtjeink.
Azaz a mozgásszervrendszered ilyenkor bizony éhes és ha rád is igaz a „Ki vagy, ha éhes vagy?” reklámszlogen, akkor valószínűleg kicsit megértőbben fogod kezelni a tested éhség miatti „hisztijét”, melynek következtében fájdalommal próbál rábírni arra, hogy végre megetesd egy kis mozgással.
A másik leggyakoribb ok az egyoldalú túlterhelés, amit a kaja példánál maradva ahhoz tudnám hasonlítani, amikor befalsz egy maxi méretű tábla csokit vagy túl sokat ettél az ünnepi zsíros nyalánkságokból. Ahogyan azt vallom, hogy nincs önmagában káros, rossz és egészséges, jó étel sem – természetesen az emberi fogyasztásra alkalmas kategórián belül maradva -, úgy azt is gondolom, hogy nincs magából fakadóan egyáltalán nem ajánlott vagy „mindenre is jó” mozgás.
Mindkettőnél egy a lényeg: Legyen változatos, no és persze rendszeres.
Végül, de nem utolsósorban nem szabad figyelmen kívül hagynunk a stresszt sem, ami amellett, hogy akadályozza a normális emésztést – hiszen amikor menekülni kell, akkor magától értetődően nem az a legfontosabb, hogy kényelmesen feldolgozd a vasárnapi ebédet - , a zsigereid és a nyakad védelme érdekében előrehelyezett, görnyedt testtartásba és fokozott izomfeszítésekbe kényszerít, összenyomorintva ezáltal az izmok által áthidalt ízületeket és az izmok alatt futó ereket, idegeket; az izomfájdalmak mellett ízületi problémákat, kisugárzó fájdalmakat és keringési zavarból fakadó tüneteket is okozva.
Természetesen van, hogy a fájdalom oka az, hogy épp eltörött vagy elszakadt, vagy más módon nagy sérülést szenvedett el valamelyik szöveted és ez esetben rövid távon az a cél, hogy észrevedd, hogy megsérültél és ne terheld tovább a területet, még nagyobb problémát okozva ezáltal.
Ezért terjedt el rendkívül félreértelmezve a „pihentesd és kenegesd” javaslat.
Igen, ha ész nélkül úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna, valószínűleg jobban fog fájni vagy lesz még egy, nagyobb sérülésed, és az is teljesen egyértelmű, hogy ha nem mozgatod a fájó részt, akkor egy idő után jobban fogod magad érezni. Pont úgy, mint ahogy jobban fog fájni a hasad, ha már egyébként is tele vagy, de nem bírod ki, hogy ne edd meg még azt az ínycsiklandozó falat süteményt és jobban leszel, ha egy pár órácskára lefekszel a kanapéra és hagyod pihenni a pocakod.
Azonban, ahogyan egy idő után újra éhes leszel, úgy fog hiányozni a mozgás is a testednek. Emiatt van, hogy hiába pihentetted és hiába gyógyult meg a szövet – már ha egyáltalán valóban sérülés miatt fájt és a nem a fentebb említett három ok egyikéből fakadóan -, mégis még mindig fájdalmad van. Nem beszélve arról, hogy a teljes, hosszas immobilizáció – azaz, amikor valóban egész nap csak fekszel és maximum a mosdóba, meg esetleg dohányozni mész ki (aminek az egyetlen haszna maximum az, hogy ilyen esetben megmozdulásra sarkall és kihajt a levegőre is) - számtalan egyéb mellékhatást fog okozni, annál súlyosabb mértékben, minél több, a mindennapokban egyébként szükséges mozdulatodat, minél hosszabb időre mellőzöd az életedből.
Csak hogy párat említsek: Romlik a keringésed, csökken az izomerőd és az idegrendszered is veszít a mozgásaid harmonikus és adaptív – az aktuális pillanathoz alkalmazkodó -, könnyed lemenedzseléséből, azaz torzulni fognak a mozgásmintáid.
Összefoglalva, akár sérültél, akár nem, a fájdalom valós üzenete rövid időn belül sokkal inkább az, hogy „Mozdulj már meg!”, semmint, hogy „Védd, kíméld és pihentesd! »azt, ami éppen fáj.
Az egész annyira egyszerű és logikus, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy hallgassunk rá.
Az előző cikkeimre hivatkozva: Kíváncsian figyeljünk a testünkre, hálával nyugtázzuk, hogy jelzi az igényeit és bátran tegyünk eleget a kívánságainak.
Természetesen, ez annál nehezebb, minél régebb óta nem gyakoroljuk azt a veleszületett bölcsességünket, amivel magabiztosan meg tudnánk állapítani, hogy mi a fittyfenét akar üzenni a testünk és mégis mivel tennénk neki igazán jót úgy, hogy ehelyett még véletlenül se rontsunk a helyzeten.
Erre vagyunk mi, szakemberek, legalábbis addig, amíg tömörítve átadjuk neked azt a sok-sok tudást, amit a témában célzottan magunkba szívtunk. Helyetted nem tudjuk megoldani a problémát, hiszen egyrészt az ezzel járó anyagi, időbeli és emberi erőforrások nem lennének fenntarthatóak egy életen át, másrészt pedig, az igazat megvallva, még a saját testünket is - egy laikushoz képest sokkal kevesebb, ám mégis – sok időbe telik kiismernünk, nemhogy más testét, nem beszélve a lelki és környezeti kölcsönhatásokról.
Valamiért azonban, még mindig az a nézet nyert hatalmas teret, hogy ha fáj valamink, arra két megoldás van: Gyógyszert kell rászedni /kenni és szigorúan pihentetni kell.
Ilyenkor azonban hangosan megszólal a fejemben Áronka ikonikus kérdése: „De miéééért?”
Belegondoltál már abba, mi történne akkor, hogy ha a tested jelezne amiatt, hogy már ideje lenne kimenni a mosdóba, te pedig bekapnál egy gyógyszert, ami elnyomja ezt az ingert és ülnél tovább a gép előtt?
Na és ha éhes lennél, de több, mint három héten át mindig csak bevennél valami durva étvágycsökkentőt, hogy véletlenül se kelljen időt szakítani önmagad táplálására?
Ha a mozgásigényünket jelző fájdalmat csillapítjuk gyógyszerekkel, akkor természetesen nem halunk meg három hét után – mint étel nélkül - és az izmaink sem fognak szétrobbanni úgy, mint ahogy a fenti esetben a húgyhólyagunk tenné.
Talán ez a válasz a „miértre”. Azért terjedhetett el ez a téves nézet, mert a mozgásszegény életmódnak a rövid távú, borzalmas vagy akár halálos következményei helyett „csak” hosszú távú, az életminőséget fokozatosan, egyre nagyobb mértékben rontó hatásai lesznek.
Bizony, sok emberrel találkozom, akik csak akkor kapnak észbe, amikor már 10-20 éves „kamatot” halmozott fel a testük a jelzések folyamatos figyelmen kívül hagyása és elnémítása miatt.
Ilyenkor pedig már lehetetlen küldetésnek tűnik visszafordítani a helyzetet, mégis, még ilyenkor is sokan azt várják, hogy a szakember oldja meg helyettük a problémáikat.
Márpedig, kizárólag a masszázstól vagy egyéb manuális, passzívan megmozgató terápiáktól várni a megoldást pont ugyanolyan, mintha az éhségjelzésünk csillapításához felbérelnénk egy szakembert, aki mindig megetet minket, majd újra és újra jönne, amint a testünk újra éhezni kezd.
Pont úgy, mint ahogy ezekre a kezelésekre is vissza kell járnunk, hiszen a hatás – teljesen természetes és logikus módon – pusztán időszakos lesz.
Őszintén szólva, az önálló mozgás hatása is időszakos, pont úgy, mint az önálló evésé, pontosan ezért kell rendszeresen csinálni.
Ha már ez a nagy helyzet, akkor viszont már jobb, hogyha olyan megoldásba fektetünk, ami hosszútávon újra kompetenssé tesz minket arra, hogy észleljük a jeleket, helyesen értelmezzük és önállóan megadjuk a testünk számára azt, amire és ahogyan éppen szüksége van.
Természetesen öngondoskodásként és egy kis kényeztetésként bármikor megengedhetjük magunknak – kiegészítésként – a passzív kezelések örömét.
Ha pedig már kénytelenek vagyunk valamibe rendszeresen energiát fektetni, akkor ezt jelentősen megkönnyíti, hogyha az a valami változatos és élvezetes is számunkra.
Hiszen – bármilyen hihetetlen is -, ahogyan az étel sem pusztán egy éhségcsillapító eszköz, hanem lehet akár örömforrás vagy értékes, közösen töltött idő eszköze is, úgy a mozgás is be tud tölteni ilyen szerepet, ha a kíváncsiságunknak, bátorságunknak és a hálánknak hála megtaláljuk ennek a módját, akár egyedül, akár egy időszakos támogató partner, szakember segítségével.
Justin Napsugár: gyógytornász, sportrehabilitációs tréner