Számodra mi az, amihez felnőttként nincs már bátorságod, pedig gyerekként simán belevágtál?

„Elég sok minden, hiszen gyerekként még nem éreztem a veszélyt. »- mondhatnád, majd feltehetnéd a kérdést: »Mi köze ennek a mozgásszervi állapotomhoz és az egészségemhez? »

Ha megesett már veled, hogy fájt valamid vagy megsérültél, biztosan tudsz azonosulni a félelem érzésével. Talán féltél amiatt, hogy valami végleg elromlott benned vagy valamit nagyon rosszul csináltál és emiatt soha többet az életben nem szabad ezt a mozgást, így végezned.

Ha alapvetően nem is tűnik annyira veszélyesnek, akkor pedig azt is érezhetted, hogy soha többet nem leszel képes rá, hogy bátran, szabadon, könnyedén hozd létre azt a bizonyos mozdulatot, amihez most már egy rendkívül rossz élmény társul.

A sérülésből vagy fájdalomból fakadó félelem okozta mozgáskerülés az egyik oka annak, hogy a fájdalom és a kompenzáló, torzult mozgás, a szomszédos ízületeket vagy az ellenoldalt érintő átterhelés még azután is megmarad, hogy a sérült, fájdalmas szövet meggyógyult.

Megmarad a fájdalom, hiszen amit nem használsz, ott elégtelen lesz a keringés, így nem tudnak kellőképpen eltávozni a salakanyagok és bejutni a tápanyagok.

Azt a szemléletes kérdést szoktam feltenni a vendégeimnek: Te hogyan éreznéd magad egy szemétdombon, éhesen?

Na, pontosan így érzi magát a mozgásból kivett szövet, melynek éhezését és a felhalmozódott trutyiban való szenvedését a veszélyérzékelő receptoraink („jelvevőink”) fájdalomként továbbítanak az agyunk számára, így tévesen azt hihetjük, hogy a szövet még mindig nem gyógyult meg. Így továbbra is féltjük és továbbra sem használjuk, vagyis készen is van az ördögi kör egyik vonala.

Megmarad a kompenzáló, torzult mozgás is, hiszen az idegrendszerünk megszokott minták alapján irányítja a mozgásainkat.

A mozgásminták alakulása pedig pont olyan, mint a testsúlyváltozás. Negatív irányba nagyon könnyedén elmozdul, szinten tartani viszonylag könnyű, ám folyamatos figyelmet igénylő munka, a számunkra pozitív útra visszaterelgetni viszont kínkeserves folyamat.

Bizony, elég egyetlen ijesztő, látszólag a semmiből jött, iszonyú erős fájdalom vagy egy sérülést követő általánosságban minimum 6 hétig tartó gipszrögzítés : Ha nem vagyunk tudatosak ezen a téren, az ellenoldalra való átterhelést akár évekkel később is kiszúrja egy témában jártas mozgásterapeuta szeme (például egy csoportos edzésen vagy akár abból, ahogy elsétálsz vagy elfutsz mellette), te viszont akár egyre kevésbé látod át, hogy – az átterhelésből fakadóan - a testeden ide-oda vándorló panaszaidnak hol és mikor volt az elsődlegesen kiváltó oka.

Ellenben ahhoz, hogy az idegrendszered újra biztonságosnak, kényelmesnek és megszokottnak érezze az optimálisan, kiegyensúlyozottan, harmonikusan terhelő mozgásmintát, 3500-4500 alkalommal kell úgy elvégezned az adott mozdulatot, amilyenné szeretnéd átalakítani.

Ehhez azonban először is elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy egyáltalán egyszer is képes legyél létrehozni például egy dinamikus, laza előrehajolást majd onnan felegyenesedést az egyenes törzzsel történő guggolás helyett, miután egyszer pont az előbbi mozdulattól állt be rettentő módon a derekad. Majd még jó sok adagnyi bátorság kell ahhoz, hogy mindezt elégszer elismételd panaszmentesen ahhoz, hogy a sok kis sikerélmény felülírja az egyetlen rossz pillanat miatt kialakult félelmed.

Igen, gyerekként még nem éreztük a veszélyt és a felnőttek intelmei tették lehetővé, hogy felnőttkorunkra képesek legyünk eldönteni, hogy kipróbáljunk- e valamit, amiről még nem szereztünk semmilyen tapasztalatot vagy inkább lemondjunk egy elsőre kalandosnak tűnő dologról, a biztonságunk érdekében.

Azonban természetesen nem arról beszélek, hogy ahhoz, hogy egészségesek és energikusak maradjunk, extrémsportokat kell űznünk.

Olyan jellegű mozgásokra gondolok, melyek éppen annyira szükségesek a mindennapi, felnőtt életünkben, mint gyermekként megtanulni gyalog közlekedni, bármennyire sem mondható ez veszélytelennek.

Azt szoktam mondani a vendégeimnek, hogy természetesen minden mozgásban – mint ahogy az egész életben sok egyéb esetben – rejtőzhet veszély. Azonban a félelem miatt egész hátralévő életünkben elkerülni egy sok helyzetben szükséges vagy épp az életünket megkönnyítő mozdulatot vagy mozgásformát, pont olyan, mintha a szüleink 18 éves korunkig fogták volna a kezünket a zebrán való áthaladás során.

Természetesen nem esztelenül, hirtelen kell újratanítani a testet egy adott mozdulatra, mint amikor a rossz viccekben úgy tanítják a gyereket úszni, hogy bedobják a vízbe és mondják, hogy kapálózzon, aztán vagy ráérez vagy nem.

Sokkal inkább szépen, fokozatosan, segítve, szemlélődve, tanulva, dicsérve, pont, mint amikor először kézen fogva vezettek minket a szüleink, majd mellettünk sétáltak, aztán messziről követtek majd végül elengedtek egyedül az iskolába.

A cél tehát az, hogy „tanítsd meg újra átkelni a tested a félelmetes, de szükséges mozgás zebráján ».

Ha most azt gondolnád, hogy „könnyű azt mondani”: képzeld, tapasztalatból beszélek.

Életem legmeghatározóbb, legkorlátozóbb félelem tapasztalata volt, amikor egyszer csak szédüléses panaszok jelentkeztek nálam, harmadéves, budapesti, kollégista főiskolásként, távol a biztonságot jelentő családtól.

Folyamatosan attól féltem, hogy majd összeesek valahol és senki sem segít. Félve keltem át az úttesten, a mozgólépcsőre pedig előbb – utóbb egyáltalán nem mertem rálépni, így nem tudtam metrózni. Ez pedig jelentősen megnövelte a Budapesten egyébként sem rövid utazással töltött időmet, amiből a kórházi gyakorlati időszakban bizony bőségesen kijárt.

Emellett a főiskolai képzésünk részét képezték a kötelező úszás órák. Mivel a vízben is szédültem, folyamatosan attól féltem, hogy majd elájulok a vízben, amit nem vesz észre senki és megfulladok.

Ha akkoriban nem győzőm le a józan gondolkodásommal és a biztonságérzetemet fokozó praktikákkal a normális közlekedéssel és az úszással kapcsolatos félelmem, talán még most is ez uralná az életem. Nem végeztem volna el a főiskolát vagy minimum halasztanom kellett volna.

Nem tudtam mást tenni, mint arra alapozni, hogy mivel még egyszer sem ájultam el a szédüléstől, valószínűleg ezután sem fogok. Amikor nagyon féltem, felhívtam a páromat, az anyukámat vagy egy testvéremet, akik mindig segítettek kicsit megnyugodni. Bármennyire is hülyének néztek, megálltam a mozgólépcső előtt és csak néztem, majd vettem egy mély levegőt és ráléptem. Újra és újra, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsek ahhoz, hogy végül ismét elhiggyem, hogy képes vagyok rajta egyensúlyozni, még akkor is, ha szédülök.

Mivel muszáj volt teljesítenem a félévet, otthon, Győrben, hétvégente anyukámmal elmentem úszni és úgy gyakoroltam, hogy közben tudtam, ő biztosan figyel rám. Több órán keresztül csináltam ezt is, hogy biztos lehessek abban, nem fogok elmerülni, akkor sem, ha nem érzem jól magam.

Ezzel a stratégiával körülbelül egy év alatt lassan, fokozatosan elmúlt a szédülés, aminek egyébként semmilyen igazolható fizikai oka nem volt. Olykor-olykor újra előjön, de már ismerősként kezelem és egy „rövid találkozó” után „el is búcsúzik” tőlem.

A fájdalommal járó mozgásszervi panaszok közt is soknak nincs diagnosztizálható oka. Ezek a pszichoszomatikusnak bélyegzett állapotok viszont sokszor még ijesztőbbek, mint egy kézzelfogható sérülés.

Ha azt sem tudjuk ugyanis, hogy mi okozza a tüneteket, még inkább nem tudjuk, hogy mi lesz rá a biztos megoldás. Sem az, aki elszenvedi az állapotot, sem az, aki segíteni próbál kievickélni belőle.

Rengeteg emberrel találkozom, akik például egy térdsérülést követően ugyan tudnak már sétálni, de nem mernek a földről kapaszkodás nélkül felállni – az ugrásról vagy futásról nem is beszélve, amik viszont az életben igenis szükséges mozgások, minimum rövidtávon – mert félnek, hogy fájni fog vagy megint megsérülnek. A „derékbecsípődést” tapasztaltak nem mernek előrehajolni, hátrafordulni – pláne nem hátonfekvésből lendületből felkelni vagy netalántán a teljes testet harmonikusan használva eldobni egy labdát vagy guggolásból felugrani - ; a nyaki porckorongsérvesek nem mernek hátranézni ; az Achilles- ín sérültek nem merik letenni a sarkukat a lépcsőn – a futásról pedig hallani sem akarnak - ; a bokaszalag szakadást átélők nem mernek természetes talajon járni; a vállsérültek mindent lepakolnak vállmagasságba, hogy ne kelljen magasra nyújtózni és még sorolhatnám.

A „lelki eredetű testi panaszokkal küzdők” címkéjét megkapó emberek, pedig addig bele sem kezdenek egy mozgásos foglalkozásba – még jó hírű szakemberrel sem -, amíg valaki meg nem mondja már nekik végre, hogy mi bajuk van.

Előbbiek legalább eljutnak hozzánk, így van lehetőségünk rengeteg bátorító szóval elérni, hogy kipróbálják a kért mozdulatot, majd hatalmas ovációval agyondicsérve rávenni őket, hogy már otthon – vizslató tekintetünk biztonsága nélkül – is alkalmazzák azt és végül elhiggyék, hogy nem csak teljesen biztonságos, amit csinálnak, nem csak képesek rá, hogy újra végezzék ezt a mozgást, hanem még ügyesek is benne.

Utóbbiakat pedig például úgy segíthetjük, hogy őszintén, hiteles példákkal alátámasztva, akár saját sztorikat megosztva – például egy ilyen cikket írva - beláttatjuk velük, hogy míg a miértek kergetése valószínűleg – ahogyan eddig sem, úgy – ezután sem fog segíteni nekik kikerülni a jelenlegi állapotukból, ellenben van még számukra remény, sőt lehetőség is, hogy szépen, fokozatosan elinduljanak a megoldást jelentő úton, akkor is, ha a problémának nincs konkrét „neve”.

Azokkal a mozgásokkal kapcsolatban, amikre gyerekként képesek voltunk - és melyeket azért tanultunk meg, mert felnőtt életünk során is szükségünk van rá -, kis bátorsággal kijelenthetjük, hogy nincs rossz mozdulat, csak a váratlan ingerekre felkészületlen test.

A folyamatos változás okozta váratlan helyzetek miatt pedig az élet ugyan veszélyesnek tűnhet, de a változatosság az, ami élményeket teremt és fejlődésre sarkall.

A rendszeres és változatos mozgás lehetővé teszi, hogy a lehető legtöbb váratlan ingerre adott reakcióként létrejött mozgás biztonságos legyen a számodra és a bátorságod eredményeként szerzett sok – sok sikerélménnyel pedig akár azt is elérheted, hogy már nem csak a mindennapi feladataid hatékony ellátásához szükséges mozdulatokat használod, hanem olyan mozgásformákat is találsz, melyeket pusztán azért végzel, mert élvezed és örömöt hoznak az életedbe.

Justin Napsugár, gyógytornász, sportrehabilitációs tréner
Facebook